Tartozáselismerő nyilatkozat-e a tartozás összegéről kiállított közjegyzői ténytanúsítvány?

A Kúria egy közelmúltban hozott döntésében (Kúria Gfv.VII.30.791/2016.k közzétéve EBH2018. G.1) a pénzügyi intézmény és fogyasztók között létrejött lízingszerződés azon rendelkezésének tisztességtelenségét vizsgálta, miszerint a felek a fogyasztó tartozására vonatkozóan a pénzügyi intézmény által vezetett nyilvántartás alapján készült közjegyzői tanúsítványt fogadják el irányadónak.

A döntés alapjául egy – pénzintézet és fogyasztó között létrejött – lízingszerződés szolgált. A felek azt rögzítették, hogy a pénzügyi intézmény a fogyasztó lízingbevevő tartozását a rendes üzletmenete szerint tartja nyilván, és az ügyfél fizetési kötelezettségeire a pénzügyi intézmény üzleti könyveit és nyilvántartásait tekintik mindaddig irányadónak, amíg jogerős bírósági határozat mást nem állapít meg. A szerződés szerint végrehajtás esetén a végrehajtás alapjául szolgáló, mindenkor fennálló követelést a pénzügyi intézmény által közokiratba foglalt ténytanúsítvány tanúsítja, amelynek elfogadására a fogyasztó a lízingszerződés aláírásával kötelezte magát.

A fogyasztó keresetében – többek között – arra hivatkozással kérte a lízingszerződés érvénytelenségének megállapítását, hogy a fenti rendelkezés semmis, mivel az tisztességtelenül korlátozza igényérvényesítési lehetőségeit.

Az elsőfokú bíróság ítéletében a kereset vonatkozó részét elutasította. Az elsőfokú bíróság szerint a fogyasztók igényérvényesítési lehetőségét a közjegyzői okiratba foglalt tartozás-kimutatás nem gátolta, hiszen a közjegyzői okirat záradékolása esetén a fogyasztók végrehajtás korlátozása vagy megszüntetése iránti perben vitathatják a tartozásukat.

A másodfokú bíróság ezzel szemben azt állapította meg, hogy a lízingszerződés közjegyzői ténytanúsítványra vonatkozó rendelkezése érvénytelen, mivel az a perbeli fogyasztók igényérvényesítési lehetőségeinek korlátozását eredményezi, a bizonyítási terhet a fogyasztók hátrányára változtatja meg, és sérti a vonatkozó Kormányrendelet [18/1999. (II. 5.) Korm. rend.] előírásait.

A felülvizsgálati eljárásban a Kúria az elsőfokú ítélettel értett egyet. Indokolásában a Kúria kitért arra, hogy a pénzintézetnek jogszabályi kötelezettsége, hogy az ügyfeleivel szemben fennálló követeléseiről folyamatosan nyilvántartást vezessen, amely nyilvántartásban szereplő adatokról negyedévente jelentést kell benyújtania a Felügyelet részére. A hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló törvény (Hpt.) továbbá előírja (1996. évi CXII. tv. 206. §, de lényegében ugyanígy rendelkezik a 2013. évi CCXXXVII. tv. 275. §), hogy a pénzintézet a folyamatos szerződések esetében köteles legalább évente egy alkalommal és a szerződés lejártakor egyértelmű, közérthető és teljes körű írásbeli kimutatást küldeni az ügyfélnek, amely kimutatás elfogadottnak tekintendő, ha az ügyfél a kézbesítéstől számított 60 napon belül írásban nem emel kifogást, azzal, hogy ez a követelés érvényesíthetőségét nem befolyásolja.

A felülvizsgálati eljárásban ügydöntő jelentőségű volt annak megállapítása, hogy a per tárgyát képező szerződéses rendelkezés nem tekinthető tartozáselismerő nyilatkozatnak, az tehát nem vezet a bizonyítási teher megfordulásához. A Kúria azt állapította meg, hogy a lízingszerződés e rendelkezése nem biztosított több jogosultságot a pénzügyi intézmény részére, és nem rótt több kötelezettséget a fogyasztók terhére, mint amelyek az irányadó jogszabályok alapján őket egyébként megillették, illetve terhelték, a pénzügyi intézmény által alkalmazott szerződéses kikötés tehát jogszerű.

Vissza a hírekhez